Ma az áldás másik oldalát vizsgáljuk. Szent Jakab egészen félreérthetetlenül kezeli a nyelv bűneit. Ennek a levélnek a 3. fejezetén való elmélkedést szoktam elégtételül adni azoknak, akik meggyónják, hogy pletykáltak, hazudtak vagy másféle kárt okoztak szavaikkal.
Térjünk a tárgyra: ,,A nyelv is tűz, a gonoszság világa. A nyelv az a tagunk, amely egész testünket beszennyezi… és a pokoltól fogott tüzet,… nyugtalan gonosz, tele van halálos méreggel (3,6-8). Hasonlít még egy kis kormányrúdra, amely egy nagy hajót kormányoz. Ily kis dolog a nyelv, de mekkora nagy igényei vannak! Mily nagy lehetőséggel bír a jóra és a rosszra egyaránt! Valószínűleg nem kell sokat törnöd a fejed, hogy emlékezz, amikor legutoljára mondtál olyat, amit később megbántál, olyat, ami kárt okozott másoknak. Vagy amikor káromkodtál, Isten nevét hiába vetted, kigúnyoltál másokat vagy talán elindítottál vagy folytattál valami pletykát vagy álhírt, ami több kárt okozott, mint valaha gondoltad volna. Mindannyian tettünk ilyet, és Szent Jakab ismeri be először: ,,Sokban vétünk mindnyájan. Ha valaki nyelvével nem vétkezik, az tökéletes” (2. vers). Azonban az Apostol törekszik arra, hogy az ilyen jellegű hibáink az abszolút minimumra csökkenjenek.
Szeretné, ha a dolgokat egy kicsit tisztábban látnánk, ha felmérnénk a súlyát annak, amit teszünk, és felismernénk önellentmondásos természetét: ,,Vele áldjuk az Urat és az Atyát, és vele átkozzuk az embereket, akik Isten hasonlóságára vannak teremtve. Ugyanabból a szájból áldás és átok jön. Testvéreim, ennek nem volna szabad így lennie (8-9. vers). Áldjuk az Istent és átkozzuk az Isten képére alkotott embereket. Ilyesformán világos, hogy mennyire helytelen és önellentmondásos dolog ez. (És ezért írta így.) Ebben láthatjuk a nyelv megbízhatatlan természetét, és azt, hogy miért mondja, ,,a nyelv a pokoltól fogott tüzet és tele van méreggel”. Az ördögöt a ,,hazugság atyjának” nevezik, tehát a nyelvünk rossz használata az ő táborába helyez bennünket. Ha a nyelvet Isten dicséretére és mások megítélésre használjuk az olyan, mintha a kelyhet szent és szentségtelen dolgokra is használnánk egyaránt.
Nem szükséges azonban szó szerint káromolni és megítélni a másikat, hogy az áldás ellenkezőjét tegyük. Minden, ami sért, minden, ami vág, minden, ami befeketít, minden, ami hamisságot terjeszt, a ,,megállás nélküli gonosz” része. Mindennek helyrehozása egy fontos aszketikus feladat. Na már most az világos, hogy a szeretet néha megköveteli a szigorú szavak használatát, hogy kijavítson és fegyelmezzen, végső soron azonban megvilágosítson és gyógyítson. Néhány ,,fájó” szó lehet gyógyító hatású, ha a személy növekedését és megtérést szolgálja. Ennek ellenére gyakran nagyon jól tudjuk, hogy mi volt szavaink valódi szándéka. Lehetett a sértés vagy a gyógyulás, a lerombolás vagy a felépítés, vagy egyszerűen, hogy odaszóljunk még egy utolsót.
Az egyik ellenszere minden gonosznak az, ha egyszerűen áldunk másokat. Ha azt választjuk, hogy a káromlás és szitkozódás helyett áldunk, és ezt szokásunkká tesszük, akkor azon vesszük észre magunkat, hogy a nyelvünket kevésbé uralja a rossz, és annál inkább uralja a jó. Természetesen ez nemcsak a nyelvünktől függ, hanem a szívünktől is. Nem leszünk képesek szokásszerűen áldani másokat, ha még nem tanultuk meg, hogy miként szeressünk – vagy legalább is azt, hogy miként lehet szeretettel cselekedni mások irányába. A szerető szívből az áldás természetesen fog fakadni, és hasonlóképpen fog fakadni az átkozódás, ha a szív hideg és kemény. ,,A szív bőségéből szól a száj.” (Mt 12,34)
Emeljük föl szívünket az Úrhoz, és kérjük, hogy azt áldások forrásává alakítsa, hogy így a nyelvünk ne a pokoltól legyen tüzet fogott, hanem a Szentlélektől. S ezután kezdjük el Istent áldani és mindenkit, aki az Ő képére van teremtve…
Istenről, vallásról, életről, emberről. 