Fulton Sheen: A karácsony előtti századok

baby-jesus-with-yellow-star-clip-art-toahoa-clipart

Mindig előfordul az, hogy valaki azzal dicsekszik: „Egy teljesen új elképzelésem van.” Erre háromféleképpen lehet válaszol

ni. Először is mondhatjuk: „Akkor becsüld meg, mert különös, hogy ötleted támadt.” A második: „Ez csak a kezdők szerencs

éje.” A harmadik és a legmegfelelőbb válasz az, hogy „Keresd ki inkább, hogy az ősök, mit gondoltak erről.” Nagyon sokszor azért nevezünk valamit modernnek, mert nem ismerjük a régit. A legtöbb „modern” elképzelés régi tévedés, amelynek új címkével látnak el. A múltnak többel tartozunk, mint azt általában gondoljuk. Az ősi civilizációk vizei állandóan mossák jelen korunk partjait.

Talán érdekes lenne végigutazni a kereszténység előtti ezer év történelmén és megismerni mélyebben néhány múltbéli nagy személyiség vágyakozásait, törekvéseit, reményét és várakozását kezdvén a görögökkel, folytatva a keleti világgal és végül befejezve a zsidó néppel.

Homérosz volt az egyik legnagyszerűbb epikus költő, aki valaha élt. Őt tartotta Platón a görögök tanítójának. Homérosz két kimagasló művet írt, az Iliászt és az Odüsszeiát. Az Iliász egy legyőzött király történetével ér véget, az Odüsszeia pedig egy fájdalmas asszony történetével. Az első költemény végén Homérosz megemlékezik Hektorról, akit ő az egyik legnagyobb trójai hősnek tart. A másik költeményben, az Odüsszeiában, amely Odüsszeusz világkörüli útjáról szól, van egy epizód, melyben megjelenik a hős felesége, akihez sok udvarló jött nászajánlatot tenni. Az asszony azt válaszolja nekik, hogy amint befejezi egy bizonyos ruhadarab varrását, választ ad a kérőknek. A kérők azonban nem tudták, hogy Penelopé minden este kibontotta az öltéseket, amelyeket a nap során varrt a ruhán, hogy hűséges maradhasson Odüsszeuszhoz. A klasszikus irodalom nagy tudósai mint Christopher Hollins, elgondolkodtak azon, hogy miért helyezett Homérosz az irodalom sodrásába egy olyan történetet, amely egy királyról szól, aki a vereségben vált naggyá, és egy történetet egy asszonyról, aki dicsőségesen viselkedett szomorúsága és tragikus sorsa ellenére is. A görög filozófia is érdekelt volt a kérdés megválaszolásában. Chesterton úgy fogalmaz, hogy „Hektor szerepe előképe minden vereségnek, amelyen keresztül később az emberi nem és a vallás keresztül megy.” A görög filozófusok számára lehetetlen volt megérteni azt, hogy miként lehet győzelem a vereségben, és hogy miként lehet nemesség a szenvedésben. Nem volt válasz erre a problémára Nagypéntek napjáig, amikor egy legyőzött férfi a kereszten függve diadalmaskodott, és a Fájdalmas Anya a kereszt lábánál, a kereszténység királynője lett.

Több mint 500 évvel a keresztény kor kezdete előtt élt a nagy drámaíró Aiszkhülosz, aki megírta a Leláncolt Prométeuszt. Prométeusz azért van sziklához láncolva, mert tüzet lopott a Mennyből. Jön egy sas és elkezdi tépkedni belső szerveit. A modern ember szimbóluma ez, akinek szívét nem sas tépkedi, hanem az aggodalom és a félelem, a neurózis és a pszichózis. Az emberiség az utóbbi évezredekben vágyakozott valamiféle szabadulásra. Ez a törekvés megtalálható Hermész Prométeusznak mondott válaszában: „Ne is reméld, hogy kínjaid végére érsz, amíg egy isten önként nem jelentkezik, hogy felváltson kínod helyén.”

Az Alkibiadész Második dialógusában, az ember azt olvassa, hogy amikor Alkibiadész be akar menni a templomba, odamegy Szókratészhoz a bölcs emberhez, és megkérdezi: „Mit kérdezzek az istenektől?” Szókratész azt válaszolja: „Várj! Várj egy eljövendő bölcs emberre, aki megmondja, miként viseltessünk Isten és ember előtt.” Alkibiadész azt mondja: „Készen állok megtenni mindent, amit Ő kér. Mikor fog eljönni?”

Szókratész válasza: „Nem tudom, mikor, de tudom, hogy Ő a te javadat is akarja.”

Azonban nem csak a görög irodalomban jelenik meg az ember, aki a világ bölcsességét meghaladó bölcsesség után eped, és aki olyan megkönnyebbülést vár a benső nyomorúságból, amit ember nem adhat.

A kelet-ázsiai embereknek is volt ilyen ábrázolásuk. Az ősi hinduk bárányt áldoztak Ekiamnak, miközben azt imádkozták: „Mikor jön el a Megváltónk? Mikor fog megjelenni a Szabadító?” Az ő isteneik nem megtestesültek. Olyan istenségek voltak, akik leszálltak az emberek közé, pl. Krisna, az isten, aki meglátogatta az emberiséget, Bhagavad-Gita, aki minden ember testvérévé lett, és Brahma, akit gyakran úgy ábrázolnak, mint aki kijavítja az ősi kígyó, Kalinga hibáit.

Konfuciusz tanítása erkölcsi tanításaiban folytatja ezt az egyetemes sóvárgást a Megváltó után. Az írja: A Szentnek kell eljönni a mennyből, aki ismer minden dolgot és hatalmat kell gyakorolnia menny és föld felett.”

Az ember felteheti a kérdést: Buddha vajon Krisztusra mutatott? Buddha, a buddhizmus alapítója Kr. e. 563-483 között élt. Halálos ágyán azt mondta: „Nem én vagyok az első Buddha, aki a világra jött, s nem én leszek az utolsó. Én meghalok, de Buddha élni fog, mert Buddha az Igazság. Az Igazság Országa növekedni fog úgy 500 évig. … Majd kellő időben egy másik Buddha lép fel, aki megtanít benneteket az önazonos örök igazságra, amit én tanítottam.” Az egyik tanítványa, Ananda megkérdezte őt: „Miként fogjuk őt megismerni?” Buddha így válaszolt: „A Buddhának, aki utánam jön, az lesz a neve, hogy Maitreya, ami azt jelenti »akinek a neve a szeretet«.”

A római civilizáció ugyanezt a hangot pengette meg, mivel az egész emberiség egységes. Miután rájöttek arra, hogy az önelégültség filozófiája nem bizonyul elégségesnek, valamiféle benső megtisztulást kerestek. Ez arra indította őket, hogy misztériumvallásokat találjanak ki. Ezek a kultuszok sok szélsőséghez vezettek, de benső törekvéseik helyesek voltak annyiban, hogy látták, az embernek szüksége van a misztériumra és a filozófiára egyaránt.

Cicero, a nagy szónok, egy jósnőt idézve a következőt mondja: „Egy Király fog érkezni, akit el kell ismerni ahhoz, hogy megmentsen.” Aztán Cicero rákérdez: „Mely emberről és mely időről beszélt a jósnő?” Latinul kérdése így hangzik:

In quem hominem?

Talán ezt a kérdést egy másik római válaszolta meg?

Ecce Homo! – „Íme, az ember!”

Suetonius, Augusztusz császár önéletrajzában folytatta a hagyományos törekvést: „A természet vajúdik, hogy megszülje azt a személyt, aki a rómaiak Királya lesz.” A szenátust kikészítette ez az általános várakozás, ezért olyan törvényt hoztak, hogy egy fiú gyermek sem maradhat életben abban az évben. A parancsokat azért nem hajtották végre, mert sok szenátor felesége gyermeket várt. Viszont ez rámutat arra, hogy az ősi levegőben mennyire ott volt az az elcsitított várakozás, hogy majd egy hatalmas Király fog a világra érkezni. Tacitus tanúsítja Korunk története című munkájában, hogy „a többségben az a meggyőződés élt, hogy az ősi papi írások szerint épp ebben az időben fog erőre kapni a Kelet, s Iudaeából kiindulók szerzik meg a világuralmat.”

Horatius Tizenhatodik epodusában szerepel az Arany Birodalom a távoli nyugati tengereken. Művében arra kéri olvasóit, hogy oda meneküljenek a valóság reménytelen szörnyűségei elől. Vergilius eklogája válaszként erre azt mondja, hogy „az aranykor itt van”, hiszen Kr. e. 31-ben megírta a „Negyedik eklogát” Augustus császár tiszteletére. Ezt az eklogát az évszázadok során messiásinak tekintették, és a jelenkori oxfordi kutatás egyetért ezzel az ítélettel. … Iam nova progenies caelo demittitur alto: „Már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.”

Vergilius olyan világban élt, amelyben a nőknek nem volt méltósága. Mégis, ebben a költeményben, miután ír „Cúmae dalának jóslatáról” és a gyermekről, aki még nem született meg, az utolsó négy sort már úgy folytatja, hogy egy megszületett gyermekről ír. Incipe, parve puer, Risu cognoscere matrem: „Csöpp csecsemő, nosza hát, ismerd fel anyád mosolyoddal.”

És most ahogy látjuk a várakozások gyarapodását, jöjjön közöttük a legkiemelkedőbb, a zsidó nép várakozása. A zsidó civilizációt elpusztította a babiloni király Kr. e. 586-ban. Fogságba vitte magával Babilonba azt a férfit, akit a legbölcsebbnek és leghelyesebbnek neveztek a zsidók közül, Dánielt. A király egy éjjel álmot látott, amelyet sem ő, sem szolgái nem tudtak megfejteni. Az álomban egy hatalmas méretű szoborkolosszust látott, amelynek feje aranyból volt, melle és kezei ezüstből, hasa és csípője bronzból, lába pedig részben vasból, részben agyagból. És a nagy kövek zuhantak le a hegyek közül, melyeket nem emberi kéz faragott. Ez ledöntötte a szobrot vas- és agyaglábairól, porrá téve az egészet.

Mivel saját mágusai sem tudták megfejteni ennek a jelentését, Dánielt hívták a király elé, hogy értelmezze. „Ezek azok a királyságok, amelyek felosztják a világot, amíg eljön Az, akit a világ vár.” „Az arany birodalom te vagy – mondta –, és téged felfal az ezüst birodalom, amelyet cserébe elfoglal a bronz birodalom. A bronz birodalom pedig meghajlik a vas és agyag birodalom előtt.”

Kr. e. 538-ban a médek és a perzsák betörtek a hatalmas Babilon városába, amelynek 41 km2es területére csak szilárd bronzkapukon át lehetett belépni. Kürosz perzsa király elvezette az Eufrátesz vizét, amely a városon keresztül folyt, és behatolt a városba a száraz folyómedren keresztül. Azon az éjszakán Baltazárt megölték és az aranybirodalmat felváltotta az ezüst.

Ezután egy új hatalom emelkedett fel – a bronzbirodalom. Ők voltak a görögök, akik játékaikból tanulva, tudták, hogy mikor lehet kockáztatni, és mikor lehet feladni. Úgy léptek ők fel elnyelni a perzsákat, ahogy a perzsák elnyelték a káldeusokat. Nem tudták elviselni a gondolatot, hogy Ázsia alattvalói legyenek. Minden görög arra készült, hogy megvédje szabadságát. A leginkább arról folytak tanácskozások közöttük, hogy ki képes leginkább tenni a köz javára. Ezután lépett színre Nagy Sándor a görögök közül. III. Dáriusz bátor ember volt. Azonban még ő sem tudta megállítani a nagy görög elképzeléseit és hatalmát, aki minden perzsa területre hadjáratokat indított olyan sikerekkel, hogy 33 évesen odáig vitte, hogy minden földi dicsőséget megszerezett. Miközben további világok meghódítása után sóhajtozott, nem gyanította a legkevésbé sem, hogy az egyetlen fennmaradó és elfoglalásra méltó hatalom lesz az, aki őt követi. Anélkül halt meg, hogy vette volna a fáradtságot, hogy ügyeit elintézze. Törekvései együgyű féltestvérére maradtak. Ázsia és Európa között ez volt az első nagy háború.

A pogányság fenevadjai egymást falták. Az utolsó nagy birodalom, amelyet Isten felkészített, hogy a világ színpadára lépjen, készen állt arra, hogy felbukkanjon. Ez volt mind közül a legerősebb! Róma, a vasbirodalom, Görögországra és Karthagóra zsákmányként tekintett. Róma vijjogó sasmadarai háborúba indultak. Súlyos faltörőkosaikat láncként maguk után húzva, megrengették a földet mint a lezúduló hegyek. Befogatlan lovaikkal sasmadárként suhanva, a rómaiak előretörtek. Tízezerszer tízezer alkalommal hangzott el gyűlölettel teli kiáltásuk: Delenda est Carthago!: „Karthatónak el kell pusztulnia!”. Róma Scipio alatt hadba vonult, végül pedig Kr. e. 146-ban Karthagó oly csúfosan elesett, ahogy még semmi azóta, hogy a Sátán lezuhant a mennyből.

Róma egyeduralkodóvá vált. Vasfegyvereivel összeroppantotta a világ gyötrődő uralmait sorra egymás után. A világon végre béke honolt. Nem volt már mit elfoglalni. Janusz temploma, amelyet háború esetén nyitva tartottak, hogy ott imádkozzanak a sikerért, s amely csak kétszer volt zárva hétszáz év során, most ismét bezárult. Talán ajtajait éppen a birodalom polgárainak holttestével reteszelték el. Bárhogy is, a világban béke volt. Arról pedig már jövendöltek, hogy az emberiség Királya akkor születik, amikor a világban nem fognak többé fegyvert, s nem mennek háborúba.

Augustus Caesar, most hogy a világban béke volt, úgy döntött népszámlálást tart a világ eddigi legnagyobb birodalmában. A Tiberisz mellett fekvő hatalmas palotájában, ő, mint a világ főkönyvelője, összegyűjtötte az adatokat a világ nemzeteiről. Előtte állt szobájában egy tábla, melynek felirata szűkszavúan annyit mondott: Orbis terrarum – Imperium Romanum: „A világ határa – a Római Birodalom.” Egy precíz és zsugori embert volt ez az Augustus, a világ császára. Senkinek sem szabadott elmenekülnie a népszámlálás elől, mert Róma mindenkinek az úrnője volt. A nyugati óceántól egészen a perzsa pusztaságokig, a fagyos északtól egészen a a déli sivatagokig kiment az összeírás híre kezéből. Megtudta minden hatalmát féltő kormányzó, satrafa, negyedesfejedelem és király. A világot egységre kell vezetni. Az emberi nemnek egy fővárosa volt: Róma; egy uralkodója: a császár; egy nyelve: a latin. Erkölcsi szempontból egységes volt a világ a bűnben és a romlottságban. Materiálisan is, mivel a legnagyobb szervezettségi szintet ekkor érte el. Nem voltak többé médek vagy perzsák, szkíták vagy barbárok, sem görögök vagy babiloniak. Csak rómaiak, csak férfiak. Nem a nemzetek vágytak egy királyra, hanem inkább az emberiség.

Kevéssé tudta a Tiberisz könyvelő császára, hogy segíti a zsidó próféta, Mikeás jövendölésének beteljesedését miszerint, a „Népek várt Uralkodója” Betlehemben fog megszületni. A népszámlálás kihirdetése végső soron elért egy kis faluba, Názáretbe, hogy ezt elolvashassa egy egyszerű ács is, aki egy letűnt király, Dávid családjából származott, kinek városa Betlehem volt. Ő és jegyese, Mária elutaztak hát Betlehembe.

„De nem volt hely a szálláson.” A szállás az a hely, ahol megjelenik az emberek véleményt cserélnek. Gyakran a közvélemény bezárkózik a Király előtt. Kimentek hát a fogadóból ezután a barlangistállóhoz. Az éjszaka lágy, szellős csendjében egy sírás hangzott fel, egy nemes sírás, egy újszülött csecsemőé. A tenger nem hallotta hangját, mert telve volt saját morajlásával. A világ nagyjai nem hallották ezt a hangot, mert nem értették, hogy Isten, miben nagyobb az embereknél.

Bölcsek jöttek keletről, talán Perzsiából. Látták a kisbabát. Egy csecsemőt, akinek keze nem érte el a marha nagy kerek fejét, hogy megsimítsa, de valójában elég hatalmas volt ahhoz, hogy kezében tartsa a Nap, a Hold és a csillagok járását. Pásztorok jöttek, s látták a csecsemő ajkait, amelyek csendben összezáródtak, mégis valójában képesek lettek volna arra, hogy már abban az órában a világ minden emberének titkairól meséljenek. Láttak a kisbaba arcát, amely mögött ott volt az az intelligencia és tudás, amely semmi ahhoz képest, amit Európa és Amerika fel tudott halmozni.

A csecsemő nem tudott járni, mert azok a kis gyermeklábak nem bírták el az isteni Mindenhatóságot. A végtelenség az időben. A mindenhatóság kötelékek között. Isten ember alakban. Buddha, Konfuciusz, Aiszkhülosz, Vergilius, Szókratész és Platón vágyai, mind ebben a Gyermekben valósultak meg ebben az istállóban. Incipe, parve puer, Risu cognoscere matrem: „Csöpp csecsemő, nosza hát, ismerd fel anyád mosolyoddal.”

1842maguirechri_00000001100.jpg

Advertisements

One thought on “Fulton Sheen: A karácsony előtti századok

  1. simonologia says:

    Reblogged this on Simonológia.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: